4
Fotó: Mészáros Márton
Ibolyaszemű

Ibolyaszemű kishúgommal
megüzentem, hogy hazamegyek,
rendbehozom a kerítést is,
bekötözöm a rózsafákat.
Mondják, anyám kalácsot sütött,
összeszitált egy kicsike lisztet,
zsák aljából, fiók fenekéből,
lisztes kötényét leporolta.
Az asztalra mosott terítőt tett,
bögrébe meleg kecsketejet,
fehér ingem fényesre vasaltan,
kiterítve várt az ágyon.
Apám leveles dohányt vágott,
eregessek bodros füstöt,
kórót, faháncsot kosárba szedett,
befűtött, hogy ne dideregjek:
hidegtől nem véd fehér papiros.
Már kora reggel a kapuba álltak,
toporogtak és köhögettek,
az eget nézték, az utca végét,
a csordás gyerekre ránevettek,
csokorba szedtek dermedt őszirózsát.
S hogy nem jöttem, dérütötten álltak,
sóhajuk hullott csak zizegve,
fejükre sűrű zuzmót hintett
a bokrosodó őszi szél.


Te ekével, te kalapáccsal, tollal

Te ekével, te kalapáccsal, tollal,
a rózsa, amely a kórházak
udvarán terem,
igen, a rózsa illatával,
te ekével, te kalapáccsal, tollal,
a gőzfűrész ferde fém-fogával,
a vas az erejével,
a felhő azzal, hogy esőt ad a földnek,
a föld azzal, hogy kenyeret terem,
teljes erejéből,
ki ekével, ki kalapáccsal, tollal,
a rózsa, amely a kórházak
udvarán terem,
igen, a rózsa illatával,
kinek karja van, a két kezével,
kinek karja nincs, a mosolyával,
a nap csobogó sugarával,
teljes erejéből,
kinek fényes a lelke, szép szavával,
akire hallgatnak a vizek,
az dalával
szelidítse meg a vizeket,
az erős gyúrja meg a fémet,
adjon lelket a lelkes anyagnak,
teljes erejéből,
ki ekével, ki kalapáccsal, tollal,
építse, építse, építse ezt a hazát!

Ének hazámról

Meleg, sós könnye hiába hullott
azoknak, kik bűneid zokogták,
kinek kezéből kitépted a tollat,
te konok Magyarország.

Mámorban hörgő vak uraid
testedet naponta eladták,
s te osztoztál velük a vigalomban,
te bűnös Magyarország.

Idegen érdekek hirdették fennen,
hogy ím, itt a szabadság.
Germán lobogók keresztje alatt
görnyedtél Magyarország.

Szabad volt megdögleni éhen,
siratni összezúzott bordát,
s mikor a csürhe szívedbe tiport,
jajongni Magyarország.

Szuronyok hegyén fönnakadni küldted
a katonákat, s mint a csordát,
a védteleneket a halál karámaiba
terelted Magyarország.

De ím, a fehérlő csontok mezejére,
elsöpörve a sötétség-hordát,
keletről jött, miként a nap,
szabadságod Magyarország!

Szívünk nehéz volt, mint a vasharang,
most zeng, dalolja sorsát!
Szabad vagy hazám, újra épülő,
ifjúdó Magyarország.

Hazám, lobogj, miként a csillagok,
mikor szikra-kelyhüket kibontják.
Lobogj és égess konok tüzeddel,
te szabad Magyarország!
Hova tűntetek gyermekkori tájak

Hova tűntetek gyermekkori tájak:
te zúgó erdő, s ti zengő vadlibák?
Már férfi vagyok, mögöttem
csillag-ködökben száll az ifjúság.

Húsz évem könnyen elsuhant, nemrég
még mezítláb futkostam a réten,
rózsaszín tehénkét legeltettem estig,
s fölnevettem minden semmiségen.

Hova lettél te, rokkant kis Mariska,
ki mankón bicegtél, s fogtad a kezem,
mert, mint Mózes lángoló csipkebokra
szívünkben kigyúlt az első szerelem?

A szőke búzatáblák közt, hajolva, s meg-megállva,
nagy csokor pipacsot téptem énekelve.
Mint reszkető szívet vittem nagyanyámnak,
ki az élő fáról már a gallyat szedte.

Már férfi vagyok, ifjú és erős.
Köröttem sorra zeng az érces férfiének.
Ó, boldog, ezerszer boldog itt az ember,
akit egy nép vall édes gyermekének!
Koraesti ének

Szeretek én így, munka után, amikor elnehezűl
a kar és komor háborgásaiban elcsitúl a lélek,
könyökleni még sokáig szótalan, a füst kis lobogói
mellett, lassan elmerengni, mikor a fák már feketéllnek.

Amikor a szelíd, koraesti fényben a nehéz, rézből
vert levelek lélekzetét hallom, s köztük, mint szív kigyúl,
s verdes az első piros csillag, s az úton lágy döccenéssel
rengeti feszes tőgyét a csorda, amikor lealkonyúl.

Ha arcomra pöccen egy-egy estéli bogár, múlatok rajta,
fölemelem, s útjára küldöm a búgó kicsi vándort, az esti
homálynak, s figyelem, ahogy röpűl, mint pici lámpás,
s nekiszáll a nagy éji sötétnek, szerelmes párját keresni.

Keresni téged, így indúltam én is, a mellemen átparázsló
szívvel, vakon, de tudtam, egyszer mégis megtalállak!
Nem rejthet el a sötét két egy-fényű bolygót,
testvér-vonzású testet a kéken lehulló esti árnyak.

Virrasztani így, még munka után, szeretek merengni,
hallani, hogy kezedtől az este lágy zajai szállnak,
a férfi-felelősség súlyát mérni bennem, s figyelni lassan
szárnya csattogását, részeg rikoltását a ködben elhúzó vadmadárnak.
Huszonhat évesen

Huszonhat év, ahhoz elég kevés, hogy ijedten
fölsikoltsak: „Koponyámat ezüstpapírba burkolta a dér!”
Pedig, hogy szerettem, átkozódtam, temettem!
És nem magamért.

Ad még nekem a sors, vagy akármi
annyi időt és hitemnek annyi erőt,
hogy elkiáltsam, ami csak nekem tud fájni,
a halál előtt.

Virágaim még harmatosak. Kórság nem rothaszt, nem öl.
Mezőimen topognak pávák, kövér bikák, tajték-szőrű csikók.
Konok vagyok. S naprendszereket szikráztat föl
szívemben a csók.

Virágaim tán szalmává száradnak maholnap,
vetésem kénkő, kőeső veri szét.
De addig csak hadd égjek-robogjak
az űr arany-ménjeként.

Meddig? Ki tudja? Ahhoz már mi közöm?
Élek. Tündöklő robbanás az életem.
S ha más égitest-tömegbe ütközöm,
útjából kivetem.

Mert más ki mondaná el helyettem
amit csak én tudok?
Amit, ha csak sejt is a szív, beleretten
és fölragyog.

Ne féltsetek. Elszánt vagyok és hajthatatlan.
S ha érdem ez, nekem elég.
Feltör ajkamról a kimondhatatlan
emberiség.
"Gyűlölhetnek elevenen, holtan,
szerethetnek holtan, elevenen,
én nem leszek most se más,
mint aki eddig voltam:
szerelmes nyári villám-bajvívás
mennydörgés-lilával tajtékká omoltan.”
JÓZSEF ATTILA SÍRJA

                                              Bár élve tövisek között haladtam:
                                               Rózsák alatt fogok rohadni majdan;
                                               A kerepesi temetőben
                                               Síromnak lesz virága bőven
                                                                              Reviczky Gyula

Képzelet-rózsa, gondolat-nárcisz, képzelet-őszirózsa, semmi-liliomkupac,
erjedő, dühödt, vak, burjánzó-állkapcsú, szagos-fogsorú virág-kazal,
liliom, nárcisz, rózsa-szerkezetű, illatos-agyú csönd apró sírodon, kicsi
gyermek-sírodon Mesterem, Testvérem, Ősöm, Apám, jézus-nemzőszervű
halottam, a mindenség törékeny csődöre, angyalszárnyú kék kristály,
a lét idegrendszerének nyüszítő hálózata, halottak élén őgyelgő árva fiúcska,
tejút-homlokú sírás, világfekete testvér-szorongás, a hályogos-szemű isten
szemgolyójába halottból új szemlencsét ültető finom kés, a világ kimetszett
szemgolyója, mely mindig újra kinő, mint a tarajos-gőte szemgolyója,
ha kimetszik: újra kinő a koponya-gödörben a kocsonya-gomba, az akarat
gyümölcse, sárkány-pupillájú élő üvegvirág; apró gyermek-sírodon csalán,
Krisztus-szakáll, tövis-bokor zöld eposzai, nyári-arany csontszobrai,
gyűrt villamosjegy, rozsdás konzervdoboz, homályában poshadt esővíz,
a holtak fölszálló könnye, tavalyi viszeres-lábszárú gyertyacsonk, fekete-
kukacú szentlélek-gerinccel a tavalyi gyertya rózsaszín hányadéka, amit
mi égettünk Erzsikével merengve sorsomon s a tiéden merengve,
A csönd virága

A csönd elvirágzik levelet hajt a bánat nagy erekkel
ne sikolts ne sikolts ne törj meg engem a szemeddel
ne feszíts föl a jajgatásra eleven síró kötelekkel
száradok húsomban szerveimben belep a halál döngő kék legyekkel

Mint a polip karjai idegeim a nyálas űrbe kinyúlnak
csillag-halacskákra tekerődnek forró vérüktől ittasulnak
Nyálkás zöld szem vagyok tengelyen forgó szenvedéseim kigyúlnak
emelj ki mélyeimből üveges-közönyömtől ragadozó-álcámtól szabaduljak

egy szarvast hallottam énekelni vándoroljunk arra a tájra
ott csöndből vannak a levelek a némaság fái felszöknek sudárra
ott piros madarak virágzanak ődöng a szelídség őzsutája
kihajt szívedből a szívem holdfényben nyit a csönd virága
Babonák napja, csütörtök: amikor a legnehezebb

A harmadik napon a legnehezebb, a harmadikon.

Ácsorgok mélázva e kő-villany-szigeten:
az Oktogonon.
Csütörtök este van.
Nem átkozom magam.
Nem siratom.

Kék, sárga, zöld, piros eső zuhog,
Lábamnál olaj-szivárvány-patakok
és föltorlódott esőhólyagok.
Mint mozgékony-bőrű kaméleonok
agyag-csipkekorsó szeme forog
a nyüzsgő buborék-állatok
vízhártya-szeme.
Csillámbársony-bőrük gyűrődik, mozog,
színét cseréli szín után.
Egymáson másznak a piros-taréjú eső-gyíkok.
Ez a tér a virágzó kő-magány
Galapagos-szigete.

Magam vagyok.

A tér, mint kivilágított óriáskerék forog,
hajói: taxik, autóbuszok, villamosok,
ablakai: a kirakatok,
ringyói: a födetlen ivarszervű gladióluszok.

Kék, sárga, zöld, piros eső zuhog.

Kiáltoznak az újságárusok.
Hallgatnak a virágárusok.

Fák, tetők, kémények fölé fémvázak emelik
a csönd állatfényvirágait,
az éj pillanat-lényeit,
elektromosság-szörnyeit.

Szívem az égre feszítve látja sorsát:
mint óriás szines agyvelő,
villany-térkép vibrál fölöttem:
Magyarország.

A fénypont-falvak, városok,
mint agysejtek, velő-dúcok,
a villanygolyók: a kék erek,
tekervényei fénylenek.

Jaj, emberek!

A harmadik napon a legnehezebb, a harmadikon.

Nem átkozom magam.
Nem siratom.

S itt is, ott is az esőben kivirágzik
a tető, a fal, az ég:
fénypókhálóban fénypókocska,
s fény-sejttódulással mozogva
a hirdetések mimóza-levele
nyílik, elfordúl, összehúzódik,
mint mélytengerí rózsa-állat feje,
ha ringatózik,
tapogatózik.

Segíts meg, emberiség!

S az eső kristály-páfrányai alatt,
mint celofán-ősállatok:
nylon-köpenyek, gumikabátok,
átlátszó műanyag-zsákok
zizegnek, zörögnek, izzanak.

Gyíkbőrbe bújt asszonyok,
kígyóbőrbe bújt férfiak.

És éhesek.
És szomjasak.

Kék, zöld, sárga, piros arccal
tolonganak.

Ki tudja, hogy itt vacogva állok?
Kinek vegyek most virágot?
Hol vannak a jóbarátok?
Ki hallja meg, ha kiáltok?

Nézem az esőt
téged keresve.
Hívlak kékülő szavakkal.

És piros, sárga, zöld
fényvonalakkal
óriás söröskorsót
rajzol az esőbe az este.
Megszületik az elmúlásba esve.

Aranykorsóban aranysör pezseg,
aranykorsó okád villanyfürtöket.
Csurog a nyálkás kövezetre
a foszforhab, villanyfoszfor.

Hová megyek?
Mit énekelek?

„Ments meg uram engem a gonosztól!”

A harmadik napon a legnehezebb, a harmadikon.

El kéne szaladni.
Itt kéne maradni.

Őgyelgek a villanysörhabon.
Bár ordítoznék, mint a gyerek, aki valamit szeretne,
ordítoznék, de mindenki kinevetne.
És fölmásznék rád villany-érháló-Magyarország,
feküdnék neon-agyadon,
hogy lássák az átsugárzott bordák
között megdagadt szívemet.
Amely tied.

De nem szabad. De nem lehet.

A harmadik napon a legnehezebb, a harmadikon.

Én nem kiáltok,
nem mondok átkot,
csak állok az esős szivárvány-vadonban,
szájamból nagyanyám szava lobban:
"Ments meg uram az Egyszarvú lótól, a Négymellű madártól,
ments meg uram a Pikkelyes kostól, a Vonító virágtól,
ments meg uram az Ugató békától, a Patás angyaltól,
ments meg uram engem, ments meg a gonosztól!"

De kinek motyogok, kinek beszélek?
Kit ment meg a haláltól az ének?
Hiszen én istent nevetve megtagadtam,
tövis-ággal vertem ágyékát, s elszaladtam.
Lángomat isten-nagyra csavartam:
világ-rovarok perzselődnek benne hártyás nyálazással,
zöld könny-sistergéssel, zöld buborékolással.
S most befonják fejemet
a piros, kék, zöld villany-gyökerek.
Villany-ember leomló lila szakálla rámfolyik,
mint csápnyaláb-köteg fojtogat, beborít.

Csak te segíthetsz rajtam, jól tudom.
A harmadik napon a legnehezebb, a harmadikon.

Mit akarok?
Mit akartam?
Magamat szívedbe kapartam,
mint akna-tűzben a föld-anya
hasába a bozontos-arcú kis katona:
fölötte fény-halálfejek,
fém-levelek,
körötte rubint-szökőkutak, vér-legyek,
hús-cseppkő-szakadékok, lüktető-eres liánok,
szivárvány-szemhéjak, forgó szemgolyó-virágok.

Mint embrió
kuporgok összecsavartan
lüktető, véres dzsungeledben:
ringatnak a lágyan-mozgó bordák,
verdes vér-zuhatagod sistergése,
a belek zsíros, fodros remegése,
hallgatom, hogy dolgozik, forr
a máj, a vese, a tüdő, a foszfor,
nyitott szemem látja belső éjedet,
s érzi átderengő testedet
tapogató-csáp-szemem.
Világűröm vagy, s mélytengerem.

Magam vagyok.

Veled vagyok.

Kék, sárga, zöld, piros eső zuhog.
Kiforognak a mélyből a fény-állatok.
S a villany-medúza-Magyarország,
a tenger agya libeg fölöttem,
s úszik a világűr-medúza: a földgolyó
a tejút-öbölben.

Én elhiszem
hogy puha álcádat leveted,
megépűl hited,
s arany-mozaik szárnyaid kibontod,
kigöngyölöd a nyálas, puha ragacsból,
kitinszerkezete megszikkad, megszilárdúl,
hártyája megszárad, kifeszűl,
hogy kilüktetsz a kékeres lucsokból,
s az idő méhe csöndesen bezárúl.
Mert tudom, hogy a sorsom a te sorsod.

Itt állok egyedűl.
Ázott fejemet lehajtom.

A harmadik napon a legnehezebb, a harmadikon.
Csütörtök este van.
Nem átkozom magam.
Nem siratom.

S elindulok hazafelé, ázottan, életre-szántan,
a kék, zöld, piros esőben, a szocializmus korszakában.



A VÉN FA ALATT

Hogyha élne, ma negyvenöt éves
lenne és én hajolnék kezéhez,
eres kezét hosszan simogatnám.
Szótlanul vagy egyszerűbb szavakkal
szólnék hozzá, pörölve magammal.

Itt ülnénk a vén fa alatt ketten,
anyám meg ott motozna a kertben,
estefelé, öntözne, dúdolna,
s lazán omló fehér fonalakban
permetezné a víz a virágot,
s habos fejjel túrna apró árkot.

Az asztalon, mint annyiszor régen,
a levelek árnyék-sűrűjében
bor csillanna a csorbult pohárban,
villogna az alkonyi sugárban.
Mosoly ülne apám kék szemében,
s mennyivel több volna az enyémben.

Megbeszélnénk a világ sok dolgát,
mindannyiunk teljesedő-sorsát,
s orrunkból kék füst-növényt növesztve
ülnénk, míg ő lassan fölnevetne.
Estig ülnénk, s én elnézném hosszan,
ahogy ökle az asztalon moccan.

A poharat sűrűn kocogtatnánk,
az is lehet, hogy eldalolgatnánk,
öregesen, hümmögetve, lassan,
míg a Göncöl fénylik a magasban,
s tűnődnénk, hogy szívünkből az ének,
mint könnyű füst emelkedik égnek.

Néha egy-egy gyümölcs hull a fáról,
nagyot toccsan, amikor aláhull,
kárál a tyúk, kapirgál a dombon.
Keserűség fojtogatja torkom.
Mintha apám köhögne a ködben,
figyelek a szívverés-közökben.

Nem, bolondság, tavasszal temették,
azóta már hűsebbek az esték,
azóta már szigorúbb az ének,
de a hangom nélküle szegényebb.
Erő kell, hogy magam kidaloljam.
Égitestek vezessétek tollam!
A MINDENSÉG SZERELME

Kezdetben volt a csönd, és nem tudta még,
hogy mért kíván szeretni...

Kezdetben volt a hang, és nem tudta még,
hogy mért kíván szeretni...

Kezdetben volt a köd, és nem tudta még,
hogy mért kíván szeretni...

Kezdetben a vágy csak önmagára várt még...
lassan, tompán, mélyéből remegve.

Kezdetben nem voltál Te sem,
csak a vágy volt, a csontváznélküli, reszkető,
lágy indulat, a szurok-sűrű fortyogó, forró akarat
világ-tűz, vízözön,
ismeretlen és titkos robbanások,
május-szagú álmok, test-nélküli vallomások...

Én nem kutattalak, mint csillagász az égen
egy új csillagot.
Matematikával, képlettel, logikával
számítva ki, hogy másutt sehol, csak ott lehetsz,
csak ott vagy, ott, az idők kezdetétől,
társak között, még láthatatlanul.

Mert kezdetben nem voltál Te sem,
csak a vágy volt...

És mégis éreztelek, és mégis tudtalak,
robbanva törni készültem feléd, ragyogva vártalak,
de még csak reszketés, sejtelem
voltál te is, voltam én is szívedben,
mégis tudtalak,
tündöklött bennem az eleve-bizonyosság,
hogy megszületsz gyöngéden s félelmetesen,
mert hiszem, hogy van eleve-elrendelés,
mert ehhez az értelem kevés,
és nem oly céltudatos a megismerés, az elhatározás,
mint az órával mérhető idő,
s az órával mérhető elektromosság.

És mégis tudtalak,
fölfogtalak és vártalak,
tudtalak léttelenül,
mert kezdetben közös volt minden elem,
mert kezdetben én is a csönd virága voltam,
mert kezdetben Te is a csönd virága voltál,
kezdetben csak a vágy volt,
ahonnan fölszabadultál...

Köszöntésből szült köszönet

                                         Születésnapra, feleségemnek

Nincs semmim, amit adhatok!
Hisz megfordítva: te adod
amit jövőmül kaphatok:
a naponta kelő napot.

A versem nem kell senkinek,
az ország sírgödrébe ránt.
Szívem fölött táncol, libeg
a látomás-test lepke-láng.

Itt minden kövér, puha sár,
vízhártyás, zsíros süppedék
és el-vágyam pörögve jár,
mint sár-lukban jármű-kerék.

Egyhelyben forog, sár-söprűt
fölköpve hátra ráng, ragad.
Élem a mocskos köszörűt.
S darázs-szóm: a ne hagyd magad!

Fogd homlokom, szorítsd kezem,
tested szivárvány-híd legyen:
hisz lényedből emlékezem,
a légyszem-űrjég semmiben.

Köszöntésből szült köszönet
amit a költő adni tud.
S mert szeretlek, tán elhiszed:
hozzád virág-táltosa fut.

S úgy néz a virágból szőtt mén,
mint Szűzanya-emlőt a szent.
S mint könnycsepp a szem peremén:
kint fényli ami odabent.
                                             (1994)


Az időbe-kötözött

Szép vagyok, mint egy csikóhal,
ágaskodok büszke szóval,
gyémánt-ragyogással függve
égek az Időbe kötve.

Ágaskodok kristály-szóval,
fejemen gyémánt-sarlóval,
ragyogva sötétfehéren
állván az Idő Terében.

Gyémánt-csődörcsikófejű,
kristálysarló-kérdőjelű,
gyöngykacs-csigaház menetű
sarló-szív: a gyémánt-betű

áll az Idő Ősvizében!
Őshínár-igézetében!
Vad csikószemem úgy ragyog,
mint az őstűzpont-csillagok.

Aranygömb, kis gyász-sarlóval,
nézek emberszem-sikollyal
benned: köröttem örvénylő
zöld-rengésű Halál-Idő.

Lebegvén a Halál-térben,
a Gyásztalan Mindenségben,
csikófejem rászorítva
Istenem: Őscsillagodra.

Csikóarcom, a gyémánt-kő
csiszolatú király-sírkő
odaszorítva Szívedhez!
Véres Könyörületedhez!


Mi lesz még?

Leng, biceg, szár-kötve csúszik,
rezeg, billeg a zöld levél
ahogy a lombon átúszik
a könnyű sárga nyári szél.

Ahogy a zöld fán átcsobog
láthatatlan-vízszintesen
s reszket az eres bőr-dolog,
mint fény, árnyék vízben, vizen.

Hol béke van, hol háború,
népvándorlás-düh a világ.
S a népek körűl szigorú
cseppkő-erdők az éjszakák.

Roppant ívek, boltozatok,
szirmok, szárak, kaktusz-falak
alján, mint a barlanglakók
élnek, rémület-kúp alatt.

S a csillag-űr a kő-tágban
ködvíz, mint Diptera-nézés
látótest pálcacsokrában
a szinparázs-híd fénytörés.

S a pontrács tűz: légy-szemgumó
osztott-egy szivárványhalom
s mögöttük szétfolyt árny-csomó
füstcsönd vízkő-bozótokon.

A párás, nyálkás kőgyomor
mélyén nőtt tűzgomba-titán,
mint vérző seb, ami kiforr
a barlangsav gyomorfalán.

Azt nézik s őket nézi az.
A vénülő a hamvadót.
Jégkor, vízözön, Föld-tavasz,
özöntűz? Mi hoz holnapot?

Sárkány, cet, emlős, ősmadár,
páfrányfenyős mocsár után
mit szül a természeti gyár?
Történelem előtt s után.

A gyík-vedlő idő-alak?
A nőstény-hím testszomja csók?
Tépőfoggal ásítanak
emberré lett ragadozók.

Mint nagymacskák, krokodilok,
tunyán szunnyadó kobra-nyár:
a homo sapiens szuszog
s hogy ölhessen már, arra vár.

S nem tudja, hisz nem is meri
a benne növekvő halált,
hisz a törvényt nem ismeri,
a hálót kötő szív-homályt.

Bűn, gyilkosság, kín, gyűlölet,
járvány, éhség, önzés, nyomor,
tömeg-hullákból rak tüzet
amit most élünk, ez a kor.

Mi lesz még? Hibbant, istenes
asztráltest-átlényegülés?
S megérjük, hogy természetes
embernek az emberevés.

Jövő!, jövőnkül ezt hozod?
S ember-torral virraszt a még
emberiséggel jóllakott
tovább-élő emberiség.
                                         (1994)


A bennem-nőtt csönd-virág

Felhős-napos égi változékonyság van.
Itt állok a téli világűr-huzatban,
árnyfoltos, fényfoltos télbe öltözötten,
a halál előttem, a halál mögöttem,
köröttem az űr-tér látszó s láthatatlan
anyag-mennyisége végtelenbe szórtan.
S bennem egy virág nő, ujjhegyemig ér el
szárával, szirmával, gomoly-gyökerével.

Csönd-virág. Ami a benti tűzből nőtt ki:
talpig, hajhagymákig testemet kitölti,
a bent-mindenütt-van hő-híg tömegével,
ér-vályús szirmával, zöld-láng levelével,
porzók, bibék vékony dúcaiból szorzás,
mint pók-szövőszálból több-dimenziós rács
s csönd-illatú a csönd csont-hús-vér-homályban,
mint koszorú-halom ravatal-szobában.

S köd-illatú a csönd, ami csönd-virágból
szivárog, mint alkony-menzesz kék hegy-árnyból.
Bennem csönd-virág, ki szót mondani jöttem:
zománc-páfrány madár kóccal kitömötten,
színes toll-szökőkút száraz idő-ágon:
öreg fűvel töltött múmia-tok álom.
S fagyott csillogással fény-pikkelyt vedletten
a zöld pázsit-vulkán iriszű üvegszem.

Itt állok telemben vastag szél-kabátban,
mintha víz-hajszálér lennék szél-virágban.
S zörög, csörög, ropog, őrjöng szél-kabátom,
mintha fagy-kéz tépdes sírszobor-paláston,
ami celofánból, dermedt üveg-hártya,
mintha fagyott ködből deres köpeny-lámpa.
Arany-csontvázas és aranyfoltos barna
darázs-kitinruhám páncéljába varrva.

Beborúlt az ég már. Beborúlt világom.
Háború, bűn, éhség gyötör a világon.
Hűtlenség, hit-vesztés, járvány, undor, émely
korbácsol Földgolyóm rüh-kesztyűs kezével.
Boldogtalan élő! Boldog aki már holt!
Csillaghullás után sötétebb az égbolt,
feketébb a sötét ha az űrtoll-tűzcsík
a Föld mögé surrant, mint zöldparázsgyöngy-gyík.

S már hódara, jégliszt zizeg a magasból,
mintha lisztet szitált anyám hajnal ötkor.
Nehéz szürke szenny fönt, fehéret szülő kő,
világnagy koca-has, milliárd hab-emlő.
S állok itt a télben, testemben virággal,
lényemet betöltő csönd-virág zárvánnyal:
kelyhében rigónyi sárkánygyík Föld-álma:
láng-eres láng-pehely. Mint a gyertya lángja.
                                                                      (1994)


Világtűz

Háború van. Újra háború van! Ránk-olvad az éj fülkés palástja.
A gyermekszem, mint a kutya szűköl, könny-kalász pupilla-jajgatása,
iszony-moha a gyermekszemekben, kristályfüst rettenet-ragyogása,
fény-vonítás a pupilla-ólban, varangy-nyüzsgés puha kútmély-rácsa.

Háború van. Újra háború van! Úgy húzza le álmunk nedves éjét
szív-húsunkról vér-ujjal a hajnal, mint kék szilva pihe-eres bőrét
s a bőr-kékben kapilláris-háló finom tenyészete sárgán fut szét.
Szívbőrünk, mint halotti takaró, aranyhímzés benne a bűn, s részvét.

Háború van. Újra háború van! Összegyúrva a homok a vérrel,
cincog, hörög, visít a sötétség, mintha tigris párzik denevérrel,
páviánnal keselyű, strucc hóddal, mandrill-kakas bársonydomb tevével,
s bőrnyikorgás suhogás-szagából ezüstálarc ugat rózsa-kéjjel.

Háború van. Újra háború van! Aranyredő-puszta halál-húsból,
arany-pontok halmaza: sün, béka vartyog, brekeg, szuszog, fúj a gyászból,
sivatagi tücske, kabócája: ami nem nő ki a zene-lázból
nincs a rémület-bozótnak, parázs-kürtje, parázs-hárfája zöld nászból.

Háború van. Újra háború van! Férfi-hulla, nő-hulla, holt gyermek
homokot hörbölve püffed, oszlik, fogai közt lisztes szita-permet,
szemgolyó-húsán a homokszemcsék, mintha főtt tojást lisztbe kevernek,
pupilláján homok-kristály lencsék: az űr csillag-fátylai hevernek.

Háború van. Újra háború van! Összevérződik a Földgolyó most!
S nincs Isten, ki kimosná a földrészt, mint asszony gyilkosság-véres abroszt,
a bonctermi hullatakaró-lap vásznából a beleszáradt vér-koszt!
S nem kérheti senki, hogy kimossa a tájat az áldozat s a gyilkos.

Háború van. Újra háború van! Robbanásból feketemárvány ég,
puha-fehér izzás-gomolyagból vakság-paplan Pokol-szíve hőség,
mint cellásra befűzött légyszemben háromezer látás-lehetőség,
pontszemekből parázs-selyem gomba: szűk kelyhek térszorzat-rácsa bőség.

Háború van. Újra háború van! Mit tesz most az ember az emberrel!
Halandó a halandóval mit tesz! S mire ébred reggel, aki fölkel?
Csitítom a gyermeket szavammal, becézgetem bánat-barlang szemmel.
Vigasz-terebélylombom fölöttük, fénypetty-árnya arcukra szeplőt ver.

Háború van. Újra háború van! Asszony, mit tehetsz, ki gyermeket szülsz?
Költő, mit tehetsz te, mit tehetsz hát, aki versed fölé görnyedve ülsz?
Őrjöngő angyaltitán-zokogás kristály-malma alatt ül a két szűz.
Éj. Madár-csönd. Tél. Csönd-bagoly. Csillag. Erjedt méhed kinyílt már Világtűz!

                                                                                                 (1991)


A bekerítő halottak
Illyés Gyulához
Írtam: mikor már a földben
erjedt, akit meg nem öltem.
Ő kék szívét betakarta!
Én vad szívem kitakartam.

Testvérem vagy? Öcsém? Bátyám a szenvedésben?
Átkom a fölmagasztalásban?
Hitem a pusztulásban? Gyászom a megmaradásban?
Apám a rettegésben? Öcsém az iszonyatban?
Testvérem vagy a kőben, a hitben és a késben?
Testvérem vagy a bátran kimondható titokban?
Testvér? Apa? Öccs? A Sándorban-is-egyet-akartunk?
És akármi más volt: egy volt a harcunk!
És akármi volt: egy volt az ordítozásunk!
A jajgatásunk, a dadogásunk, a lángelménk, az átkunk!
Hát most már mi vigyázzunk!
Mi vigyázzunk: te szívben-sose-ősz hetvenen-túl-éves!
Mi vigyázzunk: te dühöngve-tiszta!
Te bujdokló, szorongó, rettegő, te őrjöngések pokla,
te gyász, te remény, te rejtőzés, magyarázat,
te kétely és irtózat gyémánt-keveréke,
te borongó, búskomor, mélabús evilági béke,
te: mindíg-azt-hitték-a-dacos-alázat!
Az ifjabb én valék, az ifjabb én vagyok.
A bolond, a lázadó, a féktelen, a véres,
a halállal-megáldott, a holtakat-hurcoló,
holtjaim arca fölé hajolva könnytelen hódító!
Mert bekerítettek engem a halottak!
Gyűrűbe-fogtak: akik a szenvedésem, édenem voltak.
Kék halál-arcok, lila halott-arcok, az akasztásban, ámulatban holtak,
mint temető-kerítés deres vaslándzsa-hegyei,
mint festett agyag-álarcú dzsungel-népek csoportjai:
a festett agyag-disznófejűek, agyag-kutyafejűek, agyag-kolibrifejűek,
a véres szemgödörrel agyag-korong-ablak-tekintetűek,
a hörögve vad táncolók, a röfögők, visítók, nyihogók, nyögők, jajgatók,
fejükre agyag-disznófej-köcsögöt nyomkodók,
akik kék tajtékot fújva táncolnak, agyag-krokodilfejű pók-
gyűrű örvénylik körülöttem, lándzsát, disznósörényt rázva!
És ez az agyagörvény-koszorú sorsunkat magyarázza!
Mert körbefogtak minket a halottak:
akik sírtak, jajongtak, hittek és ordítoztak.
S állunk, mint havas sírkövek vaslándzsa-kerítésben,
deres írással, kő-jajban, márvány-dermedésben!
Gyula! Gyula! Ne hagyjuk el egymást, mi vigyázzunk!
Legyen irgalmatlan mosolyunk és gyászunk!
Legyen irgalmatlan létben-hitünk megmaradása!
Legyen irgalmatlan elmúlásunk várakozása!
Vigyázzunk a hitre, szerelemre, világegyetemre,
indigókék-kezű, indigó-kék arcú holttetemre,
akinek feje, mint gyűrt, szelvény-szeletes szögletű indigó-zsák,
lila papirhártya-szoborfej, hajtogatott, gyűrt, puha kék halál-ország.
Vigyázzunk életre és halálra, hogy megmaradjon
legalább dühödt hitünkben az ország és az asszony!
És nem szabad, hogy megaláztassunk: ha megalázunk.
És nem szabad, hogy megaláztasson tiszta gyászunk.
És nem lehet, hogy lét-termő hitünk a halálon virrasszon.
Mert bennünk hisz, aki hinni tud még: a Jövő-Ország
és nem lehet, hogy ki ne mondjuk végzete gyönyörű sorsát

e kicsi népnek,
e csöpp hazának,
e mézlő édességnek,
e vígasznak és gyásznak,
ha már a szóban,
a kimondható jóban,
a kimondhatatlan adóban,
ha már a szóban,
a csak-folytathatóban:
e mézelő népre,
virágpor-kegyességre,
a boldogra, szegényre,
a reménytelen-szépre,
az örömre, a gyászra,
virrasztásra, halálra,
hitre, megmaradásra,
a rettegő reményre,
a remény-rettegésre,
az eszméletlen-szépre,
az eszméletben szépre,
a gyászra és a fényre,
veszélyre és a vészre,
halálra, öldöklésre,
a gyűlöletre, késre,
döglésre, szenvedésre,

a gyűlölködő égre,
hazátlan megvetésre,
sírásra, nevetésre,
lehetetlen reményre,
a feketében fényre,
a fényben feketére,
ha már a szóban,
a nem-halandóban,
a halhatatlan jóban,
a reménytelen szépben,
a mindíg-sok kevésben,
a mindíg-kevés sokban,
vad sorsunk-csillagokban,
e csöpp hazára,
mint próféta-látomásra,
kereszten-csüggő megváltó isten-tudásra,
buja álomra, vak regére,
szivárvány-tündérmesére,
itteni túlvilágra, anyagi mennyországra,
mítosz-lehetetlenségre
a bitang feledésre,
a balga ékességre,
mint a megmaradásra:
ez örök virágzásunk,
gyász-folytonos halálunk,
sose-gyász édességünk,
csillag-láng létünk:
ha már a szóban
mi vigyázunk!


Jegyzet a hideg holdfényre írva

Földrengés, ózonluk, éhhalál,
az elmúlás így is megtalál,
a bolygótestben a sziklalemezek
összecsúsznak és szét-merengenek,
óceánmélyi vulkán-kitörés:
néma hörgésből vízpúp-dülledés,
titáni víz-emlők dörgése, hömpölygése,
a beszívódás-kilökődés óceán-könyöklése,
üveg-felhőkarcoló kagylóhéjai
tolongó hab-hattyúk sikoly-tornyai,
az óceán hamu-sáralja vulkánkúpjai
kirobbannak, lávát kavarnak, a vizet megváltani,
s a széttárt-ujjú gőzkesztyűs tűzkezek
fölfele forrva égnek, ragyognak, buborékolva függenek,
akár a tűzliliomok, bugyogva kigyűrt csigaszemek,
akár a tűzpára kőerdő amit a mélyvízből fölnövesztenek,
s mint Krisztus vérkő-ajkú sebei, könnyei
lobogva vízzé vérzenek, a liliom-erdő szirmai, kelyhei
és forr a víz, erjed, csipkésen tenyészve dagad,
akár halandó embertestünkben a rákos daganat,
mert kifakadtak mind, akár a szívből az átok
akár a végső áldozat, akár a gennyes pattanások,
árvíz, tornádó, hullaház-tömegfulladás,
gleccser-olvadás, földrész-rothadás,
mint a rákos nők vér-sár méhrothadása
a víz-üres tengerfenéken halál-takony kása:
bálnák, cápák, halcsikók, dög-delfinek,
gigászi víz-szivarok, összegyűrt medúza-takonyhegyek,
láb-bajszú szépiák, fölforrt sündisznóhalak,
piros haltrombiták, kékfehér pikkelybőr-kardok izzanak,
uszonyos, pettyes, zebracsíkos, világító rózsafejű mélyszívek,
rózsa-szájú és palacsinta-ajkú szárnyas hal-legyek
a tengergödör száradó sarában, algás, hínáros szennyében,
a pocsolyasík, ganéjdomb-tevék szemhéján, szájüregében,
a zöld tenger-szar halmaz-hatályán bádoggá derengenek,
ez a fordított Mennyország, a döghússá züllött Éden
és gyermektetemek, és asszonytetemek a kiáradt víz szívében,
a gigász nagy tengervíz-fülek taréj-torlaszán lebegve,
őrült lomb-lobogásában a víz-fülkagylókba göndörödve,
akár a szelvénypatkó csöpp rózsaszín embriók halállá pöndörödve,
hisz már szétbomolva, mint a paróka szálasan nyögve,
s az óceán óriás terhes asszonyhassá dagadva fél,
s a föld megreped, kettéválik akár az ércsontváz őszi falevél
és romok, tetők, férfihullák, a víz gyöngyvirágai: koponyák,
fölszínre okádott temetők, ronggyá gyűrt kóchalmaz ősi fák.
Holdfény-hűvös éj, minket háború, bosszú, terror, gyűlölet,
hazugság, pénz-mohó rettenet pusztulás-kor fenyeget:
végiszonyat feszül a mindenség-szemgolyó takonyhúsában,
a bűn virágzik és sötétlik az elmúlás-pupillában,
pokol-fertőzet a világban,
akár a Sátán mosolyában.
                                                                              (2007)


Esti könyörgés

Néhány évet adj még nekem
Természet: néma, mohó Istenem,
titok, enigma, köd-hús sejtelem,
láng-hit, láz, teremtés-türelem.

Mielőtt létem abbahagy
mágnes-csókommal ráragad
hűségem, s nézzek prizma-süveg
rózsákkal, mint a kékzománc legyek.

Mert élni, élni, élni jó!
Hömpölyögni, mint a folyó,
zöld lázzal nőni, mint a fű,
a teremtés-tekintetű.

Zokogni, mint a szomjúság,
nyögni, mint a télfújta fák
agancs-ablakain a fény-dolog:
a celofán-szél zúz, átzuhog.

Adj még néhány évet nekem
szívembe-rejtett Istenem:
lehessen újabb énekem,
dal, éposz, mámor, értelem.

Néhány egyszerű költemény,
világ-varázsból küldemény,
mindennapi föltámadás,
az életre csodálkozás.

Amit kérek, az nem kevés:
világ-súly gyász, bűn, szenvedés,
idő-rohadt történelem,
mindig láz, sose félelem.

Tűz, jég, dac, csillag-ütközés,
fekete vágy, vér-erjedés,
halálig tartó szerelem,
a test lángja: nemi győzelem.

Mert élni, tenni azt ami
nem a semmi, de a valami!
Házra rátenni a tetőt.
Aztán várni a temetőt.

Aztán majd úgyis földbe szállok,
befogadnak az óceánok,
mint öreg hajót a dörgő víz-árok,
rakétával kilőtt tengeralattjárót.

Tengeralattjáróm deszka-koporsó.
Jajtalan süllyedésem az utolsó.
S fölöttem a Mindenség virágzik.
Földgolyó-síromon szöcske cikázik.
                                                                                                                                         (2010)
A halállá néző idő

Mint a pók nyolc szemében a merev lencsék alatt
az ideghártya mozog: a látótért feszítve
horizont-tág félgömbbé: idő, így nézel engem
az önmagadból képzett halál-rácskürtben ülve.

Meddig, ameddig élet? Mintha szél hegedülne
fénycellofán-kezekkel nem-látszó enyv-kötegben
s dagad a kozmosz-ing kék, erjedés-gyász bélése
s a tárgyak, jelenések kristályként virrasztanak.

Sas köröz, csönd-koszorú, mint testről leszakadt árny,
moccanásom keresve űr-távcső pupillákkal,
meteorként zuhan majd, arany-villákra szúr föl,

tűz-horgas pikkely-ágra és éhsége nem ment föl
és köd-szikla szive sem jövő-szőtt szabadsággal.
S fut a pók a kürt-rácsban. S éjem láng-kripta márvány.


............xt.
Pataricza Iván
Pataricza Iván