2
Vigasztalan esik a háztető
felett lappangó ködből az eső.
Nem vet árnyékot a fény,
mintha nem is e földtekén,
de egy rossz zombifilmben
járna a lankadt útkereső.
Holnapra meghal az optimista,
s a depressziós se ússza meg,
a kihalt város nyúlós rossza
a tört vakolattal együtt pereg
az aszfaltra, nem nézi senki rég a
járdát, ahol a kutyák potyadéka
érintetlen, mint a köd permete.
Mind útra keltünk az infernó fele.
Itt hagytunk reményt, életet,
az árnyéktalan menhelyet,
ahol nem jutottunk semmire,
nélkülünk is kinyílt az estike,
és felnevelték fiókájukat
a verebek, cinegék, ludak,
napra, rendre megfordult a Föld,
és senki nem kérte, közöld
amit fontosnak tartasz,
de azért csak mondtad, te balfasz.
Bandukolunk felhajtott gallérral
a szürke ködben,
bár ki senki se sarkall,
megyünk, mert megállni
nem érdemes,
a múltunkba zárva végleges
tanulságokkal zsebünkben,
kezünk lazán ökölbe szorítva
töprengünk magunkon, mintha
volna enyhítő
körülmény ügyünkben.
Igaz, súlyosbító sincsen,
de így, az ítélet után
már mindegy. A pokol kapuján
átléptünk a parttalan szürke
ködbe, és hátratett kézzel
baktatunk tán egyenest, tán körbe,
és erővel azon vagyunk
fel ne ismerje agyunk, hogy
büntetésünk nem is olyan enyhe.
Arra ítéltettünk, minden úgy legyen
mint eddig. Mindörökre.



Király Gábor
A ködök
Hol lehet az Isten? Nem tudom.
Két levelem jött vissza bontatlanul tőle.
A ráckevei úton adtam fel őket:
szétlökdösve a felhőket,
becsúsztattam a megnyíló résbe,
szakadó karácsonyi hóesésben,
hatvannyolc rohadt telén.

Az egyikben azt írtam, hiányzol Apa.
A másik az Úré: engedd Őt haza.
Hoztam bort a boltból,
a legfelső sorból,
lássák, óriás vagyok.
Nem kell gombfoci, se villanyvonatok,
csak Te legyél nekem,
bár gyerekruhám nem szkafanderem,
de lélegzetvisszafojtva
felvinnélek a Holdra,
megmutatni a Földet,
hogy szereti a kék a zöldet,
átölelve mind a hat világot.

Mióta elmentél, már iskolába járok,
nevem belevésem a padokba.
Minden este a kocsma előtt várok,
fülelve, mikor tárul gyomra,
ám csak a volt, a soha tántorog ki ajtaján.
Ilyenkor ballagok az éj sóhaján,
mely mintha szánna.
Nem kell! Mert agyag-döngölt szobánkban
ott ülsz mellettem, a borod iszod ...
De kérlek, Apu, ne legyek újra Atlantiszod!
Fövényi Sándor
Vissza a feladónak
Kék ronggyal és öreg asszonyok
őszhajával füstöltek engem
pólyáskoromban, hogy ne sírjak,
hogy jó legyek, s aludjak csendben.

A babona használt: jó lettem,
szelíd, vézna, álmodó gyerek.
Játszótársaim lehullt fecskék
s űzött, fáradt pillangók lettek.

Félve néztem küzdő apámat,
mert az arca oly bujdosó volt.
Sorsát nem zúgta, de engemet
sírva ölelt, és sírva csókolt.

Kabátján a foltnak nyája nőtt,
nyűtt kalapból haja kilátszott,
nekem azért hozott mellette
a mezőről kalászt, virágot.

És most: tudom már, hogy miért sírt,
miért volt az arca oly borús,
ami apám: én is az lettem,
rongyban járó, éhező koldús...

Kék ronggyal és öregasszonyok
őszhajával füstöltek engem,
és e bús füstben feláldozták
a nyomornak testem és lelkem.
Költő Nagy Imre
Kék rongyok füstjében
Csak begyűjtöm én a napsugár érlelte szépet.
Mint gyerekkoromban, régen, könnyű szénaként a rétet
nagybátyáméknál, halmozva petrencéket.
S szekérrel vittük mind haza kazalba.
Így takarítom be sok élményemet ma,
s teszem el apránként, mit bírok, papírra.

Bokros Márta
Gyűjtögetés
1896-1942.
─ Este bejössz a krimóba? ─ kérdezte Bot Gergőtől a barátja, Nagy Bence, amikor a Vas-Szerk Kft lakatos részlegének kerékpártárolója mellett elváltak az útjaik. Az egyik jobbra indult, a másik balra.
─ Nem tudom ─ felelt a kérdezett bizonytalanul. ─ Mostanában sokat morcoskodik az asszony. Azt mondja, sose vagyok otthon. Rá marad minden dolog a ház körül. Nem mondhatom, hogy nincs igaza, mert a múlt hónapban is volt vagy negyven túlórám, de a pénzt meg ő olvassa. Arra még sose mondta, hogy túl sok, vidd vissza…
─ Hát ez az ─ bólintott rá mély meggyőződéssel a másik. ─ Ezek a nők mindig elégedetlenek. Azt hiszed, az én feleségem nem mondja föl naponta a leckét? Ha sok a munka az a baj, ha nincs, akkor azért morog, mert biztosan nem is akarsz dolgozni, ha egy kicsit elhajolsz este a haverokkal, akkor meg már vége is a világnak. Ha hozzábújnál, akkor jön, hogy már megint szőrös vagy, meg hogy már megint dől belőled a pálinkaszag…
─ Miért, minek kellene dőlni, a tévéreklámos illatos öblítőnek?

T. Ágoston László
Pacsirta a diófán
Kamarás Klára
Fáradtan
Felhős az ég.
Virágok szórják bágyadt szirmukat.
Nincs több remény,
már mindent egybemos az alkonyat.

Mondd, mit kívánsz?
Van még, amiért élni érdemes?
Az út során
megkopott minden, ami szép, nemes.

Fáradt vagyok.
Nem számít már a múlt. Jövő se kell.
Te higgy, remélj
helyettem is! Engem nem érdekel.
Lehoczki Károly
Volt pajtások
Összebújva szopogattuk a nádereszről csüngő jégcsapot,
ugráltunk az olvadásban hószigetről hószigetre,
míg meg nem perzselte gyermeki testünk az egyre tüzesebb

kigyulladt nyár és téltiszta hitünkbe
be nem lopta a mát emésztő kapzsi holnapot.
Most, legbelül beteg, mikor újra tél közeleg

megkívántam borzongató ízeit a mának,
és bár jól tudtam, nem pont téged kívánlak,
megkértelek, legyél a pajtásom még ez egyszer.
De te nem bírtál átölelni már csonka, összeégett kezeddel.


A fű között kék szemek néztek át.
Bólogattak a virágbóbiták:
piros , sárga , lila. Tél havazott
a nyárra , s a szívnek tavaszodott:
évszak évszakot ölelt át , zenét,
s csillag várta gyümölcs-ősz énekét.

Így volt, igaz , de ma már minden út
belőlem álmodni csak múltba fut ,
s életem egy varázsló ujjhegyén
forog , akár búgócsigán a fény ,
s gyümölcsöt váró hajnali dalok
nem szüretelnek mást csak bánatot.

Fűszálak között, ingó kék szemen
most árnyékfelhőt hajt a félelem.
Évszak évszakot már nem ölel át.
Közöttük falként feszül némaság.
Évszak évszaknak többé nem köszön,
s a szívekben úr szívtelen közöny.

Álmot vesztetten nem hit már a hit:
nézi hazug bohócok táncait,
s boszorkányszombat-botránynap köré
szájtáti nép gyűl. Több az ördögé,
mint valaha, s mit ő sem hitt soha:
nem egy volt-angyal mára cinkosa.
Lelkes Miklós
Évszak évszakot.... .
Piros bogyókat feledett az ősz
Az út menti tüskés bokrokon
Pára gyöngyök csillognak szerte
S a köd talán az erdők lelke
Mely gomolyog a völgyből fel-felé

Lent havasak, fent zöldek a fenyők,
Valaki lefújta a hegyen át
A meghitt ünnepek gyémántporát
S a hegy lábánál rőt csuhában
A méla tölgy ezen szomorkodik

De valahol szánkó csilingel
Hajh hó -  röpül két szilaj csikó
Zúzmara hullik, porzik a hó
S míg hó alatt dermed, alszik a táj
Fent a hegyormon dúdol a szél


1926-2007
G. Ferenczy Hanna
December
Karácsony éjjelén nem hallottam
az éjféli misére hívó
harang hangját-
álmomban anyám terített asztala várt…
Emlékszem, hogyan szorította kezem
erőtlen ölelése szinte fájt-
Fonnyadt karjain
karácsonyi dalt dúdoltak az erek,
szemében együtt láttam a fényt
s a Gyermeket, aki megszületett...
Szavaimmal törött vércseszárnyát gyógyítgattam,
majd felröppent s égig ívelt boldogan,
én csak álltam, csodáltam őt, mint a gyerekek:
fénylő szemekkel, kócosan…

Ketykó István
Karácsonyi álom
Fetykó Judit
Berti meg azok a dolgok…
22

Berti gyakran elővette a félbemaradt örökösödési papírokat. Volt köztük egy levél Mamukának Iglóról az Egyesült Párt főtitkárától, melyben részvétüket fejezték ki:
Tekintetes özv. Ferenci Bertalanné asszonynak.
Perbenyik
Nagy szomorúsággal olvastam lapunkban Berti bácsi halálhírét. Ez alkalommal őszinte részvétkifejezésemmel vigasztalni kívánom ama szavakkal, hogy Isten akaratában meg kell nyugodnunk!
Nagyon sajnálom szegény Berti bácsit, akit mindig szerettem, de jobb már neki, mint nekünk, akiknek még végig kell küzdenünk ezt a mai keserves életet.
Isten nyugtassa meg szegény Berti bácsit, és adjon erőt élő hozzátartozóinak, hogy e nagy csapást nyugodtan viselhessék.
Tisztelettel:
… főtitkár
Igló, 1938. VIII. 21.
A gesztus az gesztus. A levél meg levél. De semmi több.

Látszat-fátylak szűk rései között 
táguló szemmel nézek a térbe.
Arctalan tömeg, egy tömbbe kötött,
s arcátlan rész markol az egészbe.
A vénámba tintát tölt a tudat,
s hegyezem érzelem-ceruzámat.
Papírra vágyam karcol egy utat,
melyen a hűvös gondolat járhat.
Kutatom az Egy- Igaz kapuját,
kerülve az érdek katonákat,
s azt az átmosott, bűzlő pocsolyát,
ahol a nagy disznók dagonyáznak,
majd röfögve rágják meg gyökerét
szépség-fénylevelű jóságfáknak.
Nyüszítő forgácsok közt szerteszét
a nézők mégis szótlanul állnak.

Jobbra s balra újfent egy olyan kor...
s álmukat tovább nem szövő gyárak.
Kihűlt, magányos szobák az egykor
egymás mosolyából épült házak.
Szellemi nyomor és a nemzeti
védjeggyel ellátott örömtanyák.
Sok kifosztott, éhező kétkezi
vágy láboska híg-leves vacsorát.
-Elég! El innen, szebb végtelenbe!-
sikolt a lapról rám a gondolat.
-Adj más ruhát! Szállnék kék egekbe
horgolni felhőkre lágy fodrokat.-
Itt nem lehet! Én se így akartam,
mikor elkezdtem írni versemet.
Mégis így lett: kés-hideg szavakban
vérzett halálba vágy és képzelet.

Kolev András
A gondolat útja
Péter Erika
Csodavárás
Úgy megyek eléd,
mintha előkelő vendég
érkezését várnám;

szellőztetem párnáidat,
friss ágyneműt húzok,
a fejre állított székeket
az asztalra teszem,
kiporszívózom a szőnyeget,

megfőzöm kedvenc ételed,
a féltve őrzött
hollóházi porcelánt
is előveszem,

éppen kiérünk még
az állomásra;
tömeg, ölelkezések,

ám neked csupán
hiányod érkezett.
(sorok és gondolatok az utolsó százból)

A történelemnek gúnyos búcsút intve,
elhaladt mellettem a sorsom: legyintve.
Taposott cipőin billegve, nyögve-sántikálva,
eltűnt a sarkon, maga is füstköddé válva.

Csend van:
A némaság marokként fojt mindent,
senki sem nyomja le többé a kapukilincset.
A székek némák, nincs se taps, se nevetés.
Nincs itt, csak egy vén bohóc ... és a feledés.

Végtelen körút az élet, e bomlott, őrült szerkezet.
Horog vonszolta fatönk, a sötét, vak semmi felett.
S mint elaggott kerekek: örökkön és újra,
terhünket cipeljük a sárral bélelt útra.

Vak vagyok
e setét világban, hol nincsenek fénylő napok,
hol nincsenek soha kérdések,
se nyugvást adó válaszok.

Sorsom elhaladt mellettem legyintve,
– saját történelmének végső búcsút intve –
és egy elhagyott
szélfútta hárfán, az enyészet görbe ujja játszik.
Elszállt rég a büszke Főnix:
többé már emléke sem látszik.

Pest-Buda 2014. május 26.


M. Laurens
Foszlányaim
Te voltál a Nyár,
nem tudom, miért van így,
de most még nagyon fáj,
hogy annyi mindent megélhetünk
volna együtt,
s hogy mégsem történt semmi,
az okát ne keressük.

Nem éri meg még több sebnek felszakadni,
nem éri meg ködös álmokat kergetni,
csak azt tudom, szívembe írtalak,
és mosolyod, míg élek szép emlék marad.

S jött az Ősz, tarkán, hűvös derűvel,
a hangod még most is lelkemben énekel,
tisztán él mosolyod is, bár másra vár,
nekem kedves mindörökre Te maradsz a Nyár.
Pethő N. Gábor
Te voltál a Nyár…
(részlet az Összefércelt sorsok c. emlékiratból)

A közeledő hosszú szünetre készültünk. Apróságokat vásároltunk a spórolt kis pénzecskénkből, és az otthoni ünnepekről álmodozva, tervezgetve beszélgettünk — egyre gyakrabban. Új szobatársam volt Budai Icu, a Mexikói útról jött bájos, de vadóc kislány. Ő sohasem csatlakozott ezekhez a beszélgetésekhez, nem is igyekeztünk bevonni, tudva, milyen elutasító, ha bizalmasabb közeledést észlel, bármilyen jó a szándék. Figyelte ezt a nagy készülődést, aztán egyszer-csak magától szólalt meg, elég meglepő mondattal:
— Mit vagytok úgy oda? Azt hiszitek, ugyanúgy várnak otthon mindenkit, mint ahogy azt ti képzelitek?
Pápay Aranka
Icu
    (Jónás Péter verse után)

A feleségem velem öregszik,
a fáradtságtól már néha veszekszik,
és durván beszél, ha koszos az ablak,
vagy ha a szomszédban hangosan laknak.
Ezt a verset neki csinálom.
Irgalmazz nékünk Jézus, királyom.

Naplót hoz haza, ellenőrzőket,
pihenni nem tud, szereti őket,
a sok buta iskolás pulyát.
Négyszer szült ő is, de tudja az okát.
Mikor lesz vége ennek a stressznek?
Irgalmazz nékünk Jézus, te herceg.

Lányos a teste, gyakran kívánom,
elsírja ilyenkor magát az ágyon.
Ha nem, hát dühöng a depressziótól,
hogy megfosztom ettől a kicsinyke jótól.
Addig jó minden, míg sírni látom?
Irgalmazz nékünk Jézus, barátom.

Karaffa Gyula
Karácsony
Távolról nézem a
tűhegynyi világot,
szürke gémek röpte
szelíd ringató,
a harcokat most már
más kardok vívják,
értelmem függönyén
nem jut át a szó,
törött madárszárnyat
gyógyítok inkább,
ujjammal érintem,
s elsimul a tó.
Arcom csönd takarja.
Kívül hull a hó.
Kis Mezei Katalin
Béke
Ujjak.
Érzékeny, nyughatatlan ujjak.
Fekete-fehér billentyűk.
Varázsolnak.
A pillanat tört részeként rezdül az idő.

Hang, kép.
Egy dé az esti alkony utolsó égalja-fénnyel.
Kristálytiszta gé a szikrázó téli hóesés.

Moll akkord szűkre vett létezésünk.
Plagális zárlattal - vagy anélkül.
Illatok a hangok.
Egy é a reggel fényének napsugár íze.
Dúr akkord ha a pokol költözik az égre.
Villámok cikáznak fekete-fehérben.

Zűrzavar.
Kezek fonódnak, ujjak botlanak.
Magas cében sikolt a fájdalom.

Megtörik a ritmus, elhal a hang.
Két kezed hiányzik.
Két kezem keres.

Egy furcsa skála visszhangzik.

Tiszai P. Imre
Négykezes
Ma várható a hóesés,
December csodát tartogat,
Szétszórja fehér flitterét,
S mint régi fényképmásolat
A táj békéje színre lép.

Szánok, hó-prémes ködmönök,
Zúzmaradíszek szerte szét,
A csönd, e téli üstökös
Ezüst csóvával félve lép
A jégcsapágú fák között;

Beleborzong az áhítat,
Világít betlehem fénye.
Közelít, megszán, s tán marad
Nyugalom, emberség, béke.
December csodát tartogat… 
                           
                              Szombathely, 2012. december 23.



Koosán Ildikó
Advent
Nyugdíjas korban az ember mit tehet?
Nézem a tévét, s nyelem a mérgemet.
Háborúk, válságok, földrengés, cunami,
tegyen már ellenük valamit valaki!
Leveleket írok, akár az ENSZ-be:
tegyék a világ dolgait rendbe!
Ne legyen háború, ne legyen járvány,
a gyógyszereimet ne adják drágán!
Sajnos, az erőm és az időm kevés,
de idegen tőlem a semmittevés.
Az okos javaslatokat számba veszem,
de mindenről van egy még jobb ötletem.
Én ezekkel szórakoztatom magam.
Fáradt vagyok, de pihent az agyam.
Mándy Gábor:
Nyugdíjban
Van fizetés - megúszta hát
Kissék girhes macskája,
s reggelente a vén szarkát
sem cserkészem már nyársra.

A kocsmáros újból haver,
roppant kedves énhozzám,
csak viccelt, hogy úgy orrba ver,
ha a lóvét nem hoznám.

És a csekkek! Hogy kelleti
magát a sok kis sárga,
kit szeressek, melyik nyeri
meg az utat Postára?

Nagyot köszönt Jolán néne
a nagybani piacon,
- Régen láttam, tojás kéne?
ám hitelbe nem adom!

Megélénkült a telefon-
forgalmam is a héten,
Csányi Sanyi régi spanom,
várna az OTP-ben!

Mennyi móka és kacagás
lapul e pár versszakban,
mindjárt fizu, mi tagadás,
már csak harminckét nap van…
Nyakó Attila
Egy fizetés margójára
Ködből lettem, köddé válok,
lábam előtt víg bohócok,
utánam szép, komoly talár
redőibe búvó halál
integet.
Millei Ilona
Törvény
Kardos András
Hideg ablakomon
Árad a zsongó vágy!
Szív láza dobog.
... éjszakákon a Hold
   fénye figyel be
hideg ablakomon.

Üvölt, sikong
lelkemben a kín, fájdalom!
... létem hideg, életemen
    a hold kínos vigyora.
Hideg ablakomon…

Elvész értelme életemnek.
Múlik értelmem.
... vigyorok maradnak,
   halódó értelmem helyén.
Hideg ablakomon…
                                        2009

Álmatlanságomért majd
megfizetsz egy álmosollyal,
hamis csókkal, fél öleléssel…
mert már mindent szabad
játszani e kifosztott  sorssal,
árvaság véres ostorával.

A sóhajokat is elolthatod,
orromon, számon, végzet
kezed már nem éhezem,
csak érzem mi múlt,
s mi közeleg....

Rada Gyula
Éjjel
Debreczeny György
ima
mindennapi csekkfeladásainkat
mindennapi önfeladásainkat
add meg nekünk ma is

..................
Kattints a kép nagyítható.
Pataricza Iván
Pataricza Iván
Pataricza Iván